Drei

Halihó! :)

Itt a 3. fejezet, ami reméljük tetszeni fog! :) Várjuk a kommenteket! 

Oh, és alul már pipálgatni is lehet! :)

Kellemes Olvasást!

Millió csók: Lara és Pinkie

Marco Reus

Enyhe fejfájással ébredtem. Lehet túl sok bort ittam, és a vodka sem tett jót Sannával. Éreztem mást is. Azt a kellemes zsibbadtságot, amit egy Sanna nevű szőke ciklonnak köszönhetek. Állj! Sanna! Hol van Sanna? Mert ott ahol legutóbbi tudomásom szerint hagytam, vagyis a mellkasomra hajtott fejjel édesen szuszogva, na ott nem volt. Felültem, és körbenéztem. 03:49. Ezt mutatta az órám, de erre csak hosszas koncentrációval tudtam ráfókuszálni. Szóval. Sanna nincs a szobában. Tehát bementem a fürdőbe, de ott sem volt. Így lementem a nappaliba, és felkapcsoltam a villanyt. Először megvakultam a fénytől, majd mikor kezdtem látni, akkor észrevettem, hogy nem csak Sanna, de a melltartója is eltűnt. Pedig határozottan emlékszem, hogy azt itt vettem le róla. Hosszas kutatás után, egy valamit találtam amit Sannához tudtam kötni, egy fehér táskát. Nem tudom, hogy szép dolog volt-e, de belenéztem. Kulcs volt benne, meg notesz, meg rózsaszín tasakos valamik, amikről valószínűleg jobb ha nem tudom mik is azok. De a lényeget felfogtam. Sanna elment. Tőlem. Az éjszaka közepén, elment tőlem! Dühösen indultam vissza az emeletre, és tárcsáztam Mario számát.
- Öhm..? – vette fel értelmesen barátom. Szegény, lehet nem kellett volna felhívni, de az, hogy Sanna elment tőlem, az előtt, hogy én felébredtem volna, és még egy cetlit sem hagyott, az olyan szinten mélyen sértette férfiasságom, hogy most még Mario mérge sem érdekelt.
- Elment! Érted? Elment! Hajnali 3 óra van, és elment!
- Igen, tudom mennyi az idő! Te barom, minek hívogatsz ilyenkor? – kérdezett közbe Mario.
- Az után, hogy milyet szexeltünk! Milyet..! És hányszor..! Elment érted!
- Ki?
- Hát Sanna! Itt hagyta a táskáját, de..
- Akkor meg nem mindegy? Felhívod reggel, normális időben, és megkérdezed tőle.
- De nem hagyhat csak így itt! Az után, hogy… hű ha láttad volna! – most örültem, hogy telefonálunk, és nem látja kielégült vigyoromat.
- Mi van? Beteg vagy? Hagy aludni. Épp Nitával álmodtam – nyöszörögte Mario. Szóval neki is összejött az este, ha nem is úgy mint nekem. Megkönyörültem rajta.
- Holnap edzésen elmesélem.
- Köszi. Tschüss.
Nem fért a fejembe, hogy tűnhetett el csak így? Legalább mondott volna valamit. Mindegy. Itt hagyta a táskáját, muszáj lesz megint találkoznunk.

Mario Götze

Még mindig azon járt az agyam, hogy hogyan lehet nekem ilyen barátom? Képes felhívni hajnali 3-kor, azért mert lelépett tőle Sanna. Mindenesetre sikerült nagyon felébresztenie, visszaaludni se tudok már. Pedig tényleg Nitával álmodtam! Olyan gonosz ez a Marco… Gondolataim visszatértek Nitához, és azon kaptam magam, hogy kezemben lévő telefonomon az ő nevét nézem. Fel kéne hívni. Ja mégse, végül is éjszaka van, vagy mi. Tehát sms-t írtam neki, ha nem is most, legkésőbb reggel megkapja. Elküldtem, és így már békésen el tudtam aludni.

Reggel kisebb bűntudat gyötört, hogy éjszaka zaklattam Nitát, hisz ha engem is zavart, hogy Marco felhívott, akkor biztos zavarta őt is. Bőséges reggeli és túl sok gondolkodás után arra jutottam, hogy felhívom Nitát, nehogy valami lelkes őrültnek nézzen. Bár ha most felhívom, akkor is annak néz. Végül csak a kezembe vettem a telefont, de Nita helyett Marcot tárcsáztam.

Egy jó óra múlva a barátom a kanapén terpeszkedett és várta, hogy elkezdhessük végre a filmet. De hát hiába néz rám, ha még nincs kész a popcorn. Teljesen puffogós kedvében van ma, amit szerintem Sanna eltűnése okozott, egyedül az csalt hatalmas vigyort az arcára, amikor rátértünk az éjszaka azon pontjára, amikor még ketten voltak.

És bár nem akartam végighallgatni, de ha ez az ára, hogy jókedve legyen Marconak.

Bambulásomat a mikró egyenletes csipogása zavarta meg, s mielőtt még bevittem volna a nappaliba a tálba kiszórt pattogatott kukoricát, megszólalt a telefonom.

Kapkodva igyekeztem felvenni, ami igen bonyolultnak tűnt tállal a kezemben.

- Igen, tessék - szóltam bele, miután megköszörültem a torkomat.

- Mario? - hallatszott a vonal túlsó végéről egy vékony női hang.

- Nita? - kérdeztem vissza azonnal, pedig megnéztem direkt, hogy ki hív.

- Igen, Nita vagyok. Szóval azért hívtalak... mert.. hát nem is tudom miért hívtalak...

- Mindent értek. Én ugyanígy vagyok, ha megnyugtat - szóltam közbe beszédébe, mire felkuncogott.

- Akkor te is szerencsétlen vagy, mint én - jelenti ki és érezni a hangján, hogy teli szájjal vigyorog.

- Ha nem jobban. Amúgy nem haragszol az éjszakai üzenetért? Reggel döbbentem rá, hogy nem kellett volna olyan későn írnom.

- Oh, dehogy haragszom. Javában fent voltam Sanna jóvoltából - nevetett fel, ami még telefonon keresztül is hat rám. Nos, megtudtuk, hogy Sanna hova is tűnt.

- Engem Marco riasztott este - jegyeztem meg, de nem kívántam most többet foglalkozni a témával, hanem azon gondolkodtam, hogy is kérdezzem meg, amit szeretnék. - Öhm, Nita, szóval ráérsz ma este esetleg?

Pár percig csend honolt, majd lelkes helyeslő mormogást hallottam, majd kisebb sopánkodó sóhajt.

- Nita, ha nem jó, mehetünk máskor - mondtam szinte azonnal.

- Nem, dehogyis, ma tökéletes. Csak nem tudom mit vegyek fel - sóhajtott fel színpadiasan. - Hova megyünk?

- Egy étteremre gondoltam meg utána egy sétára - válaszoltam megkönnyebülten.

- Jó, akkor leraklak, ki kell választanom a megfelelőt - hadarta el, majd ki is nyomta a telefont. Én pedig fülig érő vigyorral mentem be Marcohoz, hogy végre elkezdhessük a filmet.

- Randid lesz Nitával, igaz?

Nita Lorena Bello Sánchez

Az egész napom készülődésből állt, Sanna segített kiválasztani a megfelelő ruhát és a hajamat is megcsinálta. Fél órával azután, hogy letettük a telefont, döbbentünk rá mindketten Marioval, hogy időpontot nem beszéltünk meg, így sms-ben tárgyaltuk meg végül. Alig vártam az este nyolcat, és Sanna már teljesen kiakadt tőlem.

- Nita, ne izgulj már ennyire. Viselkedj kicsit lazábban, nem az életed múlik rajta - próbált nyugtatni a barátnőm, de nem nagyon jött össze neki. Sanna végül erőszakkal leültetett a kanapémra és bekapcsolta a tévémet, hogy elvonja a figyelmemet. Így is készenlétben ültem, és nézegettem az órát.

Nyolc óra után tíz perccel dudálást hallottam és azzal egy időben a mobilom is csörgött. Ránéztem a telefonra, de nem vettem fel, hanem elbúcsúzva Sannától kiléptem az ajtón, és mentem is Mariohoz.

Addigra kiszállt az autóból, és míg odaértem hozzá, bőven volt időm megnézni magamnak. Rettentően jól nézett ki, egészen a talpától kezdve végigmértem, s végül találkozott a tekintetem az övével. Mario mosolya vett végül le teljesen a lábamról.

- Tetszem? - nevetett fel, miután érzékelte, hogy rajta legeltetem a szememet.

- Nagyon jól nézel ki - motyogtam zavartan, és a cipőimmel kezdtem el játszani. - Öhm, mehetünk? - mutattam az autóra.

- Várj, még nem - húzta vissza a kezemet. - Nem kaptam még meg az üdvözlőpuszimat - mutatott az arcára. Nevetve nyomtam selymes bőrére egy apró puszit, mire vidáman kinyitotta nekem az anyósülésnél az ajtót.

- Nem is említettem mennyire szép vagy most - jelentette ki. Annyira egyszerűen mondta, és teljesen elbűvölt vele. Hirtelen megszólalni se tudtam, így csak mosollyal az arcomon beültem az autóba. Mario óvatosan becsukta az ajtót, és ahogy megkerülte az autót rám kacsintott, majd szinte behuppant mellém.

- Nos, akkor mehetünk? - nézett rám, mire én bólintottam. Hangulatos étterembe mentünk, és miután rendeltünk elkezdtem kifejteni Mario-nak, hogy a mi spanyol konyhánk mennyivel jobb mint az ő semmi ízű német kajáik. Persze ő állította, hogy igenis jól főznek.
- Egyszer el kell gyere hozzám, és főzök neked egy teljes spanyol menüt, és aztán majd beismered, hogy nekem van igazam.
- Lehet róla szó – vigyorgott Mario – Egyébként miért jöttél Németországba? És miért pont Dortmund?
- El akartam jönni otthonról, muszáj volt – halkultam el egy kicsit, és éreztem, hogy fürkészően néz rám, de tudtam, hogy nem mondhatom meg az okot. Az igazi okot. Ha tudná, talán nem is kellenék neki. Nagy levegőt véve, vidámabban folytattam – Tetszett a nyelvetek, bár tény, hogy nagyon nem hasonlít a spanyolra. Dortmundról meg azt hallottam, hogy nem is rossz a focicsapatuk, szóval, nem lehet rossz hely.
Ezen mosolygott ő is, bár láttam rajta, hogy érdekelné miért is kellett eljönnöm Madridból.
- Szóval megrögzött madridista vagy?
- Ó igen! – lelkesültem fel – A családom évtizedekre visszamenőleg Real szurkoló, apukám előbb hordott meccsekre, mint hogy járni megtanultam volna. Ja, és egy Sergio Ramos-os mezben alszom.
- Hm.. azért eljössz az egyik meccsünkre?
- Azt hiszem lehet róla szó – mosolyogtam rá. Nevetgéltünk és beszélgettünk egész este, majd elindultunk hazafelé, sétálva. Ujjaink véletlenül néha összeértek, és ilyenkor, bár egészen pici felületen érintkeztünk, olyan volt, mintha áramütés ért volna. Ilyenkor mindig elpirultam, amin Mario igen jól szórakozott. Végül egy határozott mozdulattal megfogta a kezem, és ujjainkat összefonta. Rám nézett, hogy van-e ellenvetésem, de nem volt. Mosolyogva sétáltam kézen fogva Mario Götzével, és közben egyetlen dologra gondoltam, hogy nem is érdemlem én meg ezt a fiút.