Eins

Hello! :) Mint láthatjátok megérkezett az első fejezet! :) Nagyon reméljük, hogy tetszeni fog és írtok is komit! :)

Milliócsók: Lara és Pinkie

Nita Lorena Bello Sánchez

Tavasz illatú napra ébredtem, és valószínűleg a dortmundiak örültek a szokatlanul meleg márciusi reggelnek, de én még fázósan húztam össze könnyű kabátom. Még akkor is azon gondolkoztam, hogy mennyivel melegebb lehet most otthon, mikor már a kedvenc kávézóm felé mentem. Októberben szoktam rá, hogy a hideg reggeleken megiszok ott egy forró kakaót, és még nem tudtam leszokni róla, pedig a naptár szerint már tavasz volt.
Már megittam a kakaómat, és elindultam kifelé a kávézóból, mikor a bátyám számát tárcsáztam. Nem néztem körbe, mikor kiléptem az ajtón, és a szembe jövő se számíthatott rám, mert ő is lendületesen próbált bejutni, de az utolsó pillanatban mégis elkerültük egymást, a vállam súrolta csak a fiút.
- Elnézést – intett nekem, majd el is tűnt a hangulatos kávézóban, valószínűleg sietett. Közben Carlos felvette, én pedig már el is felejtettem a srácot, aki majdnem fellökött. Gyalog indultam a közelben lévő egyetem épülete felé, persze most is késésben voltam.
- Mondd, hogy otthon meleg van – kértem tesóm, aki felnevetett a vonal túlsó végén.
- Nagyon jó idő van – válaszolt Carlos – A legtökéletesebb idő egy Real meccshez.
- Ne fájdítsd a szívem! Én fázok, és a meccset is csak tv-ben tudom nézni – biggyesztettem le a szám, bár ezt Carlos nem láthatta.
- Kellett neked Dortmundba menni – vágta rá bátyám. Még mindig haragudott rám, amiért eljöttem Madridból, és Németországban járok egyetemre, pedig lassan egy éve már, hogy itt tanulok.
- Igen kellett – feleltem – Hogy van Daniella? – kérdeztem, hogy tereljem a témát. Bátyám felesége éppen harmadik gyereküket várták, és már az is kiderült, hogy a baba kisfiú lesz.
- Jól van, és a lányok is teljesen be vannak már zsongva –a két kislány, már karácsonykor is nagyon várta a kistesót.
- Puszilom őket. Leteszem mert el fogok késni az előadásomról, szia Carlos! – hadartam gyorsan.
- Vigyázz magadra Nita! – válaszolt Carlos és bontotta a vonalat. Én pedig felszaladtam a lépcsőkön, és még épp az utolsó pillanatban értem be a terembe, ahol megszokott helyünkről már integetett is barátnőm.

Sanna Laine

Nita mosolyogva ült le mellém, és ahogy a professzor elkezdte az előadást, én is beszélni kezdtem.
- Mit csinálsz szombaton?
- Eddig azt hittem, hogy tanulok. De ezek szerint, te mást akarsz csinálni – mosolygott továbbra is spanyol barátnőm.
- Igen. Hétvégére meleget mondtak, szóval mi lenne, a Hallerey-hez, és fürdenénk egyet a tóban?
- Meleget? Az pontosan hány fok? – kérdezte gyanakodva Nita.
- Mint most – válaszoltam neki.
- Akkor kizárt dolog, hogy belemenjek a vízbe ilyen hidegben! – közölte Nita, persze suttogva. Megforgattam a szemeimet.
- Otthon ilyen időben már napozni szoktunk, nem fogsz belehalni.
- Persze, te meg a kifacsarodott finn hőháztartásod – nyöszörgött Nita – Madridban több mint 10 fokkal melegebb van! Ott már lehetne fürdeni.
- Oké, akkor te nem fürdesz, csak én, de azért eljössz velem?
- Igen – válaszolt barátnőm, és ettől kezdve már a professzorra figyelt, én pedig magamban megfogadtam, hogy egyszer akkor is elviszem magammal Nitát Finnországba. Amúgy meg tényleg nem értem mit nyafog, szerintem tényleg meleg van. Kellett nekem egy spanyol lánnyal barátkoznom, egész télen meg akart fagyni, és ő nézett hülyének, hogy pulcsiba mászkáltam januárban. Mindenesetre legalább eljön velem, és ez a lényeg.

***

- Nita! Kértelek, hogy legyél kész – sóhajtottam fel barátnőm lakásának ajtójában. Igazából nem is értem miért vagyok meglepődve. Már többször kifejtettem neki, hogy valószínűleg genetikailag kódolva van benne a késés. Mindegy, elkészült, bár a cipőjébe úgy mászik bele, hogy közben már az ajtót zárja.
- Mehetünk! – jelenti vigyorogva, és végre tényleg elindulhatunk a korai fürdőzésre.
Nita tényleg tartotta magát ahhoz, hogy nem ment be a vízbe, még fürdőruhába se volt hajlandó átöltözni, de engem ez nem tört le. Kellemesen hűs volt a víz, és Nita –ha mást nem is- de lelkesen fotózott engem. Ezt viszont hamar meguntam és kimentem hozzá, hogy én fényképezzem őt. Szépen mosolygott rám, tökéletes képnek tűnt, kattintottam is. Ekkor a háta mögött hangos röhögés hangzott fel. Három fiatal srác nevetett ki egy negyediket, akin – hoppá!- nem volt nadrág! Vagyis félig. Úgy látszik a kedves haverok közszemlére tették szőke barátjuk hm.. fenekét. Én csak a szememet forgattam, Nita viszont vigyorgott, amikor azonban meglátta, hogy az általam készített képen a háttérben ott díszeleg az említett csupasz testrész, na akkor olyan harsány nevetésben tört ki, hogy mindenki minket nézett. Miközben Nita már fuldoklott a röhögéstől, én csak vörösödtem, főleg amikor a kínos szituba került fiú elindult felénk, nyilván rájött barátnőm min szórakozik.
- Ööö… izé… Sziasztok! – köszönt zavartan a szöszi, és nyilván valóan szeretett volna elsüllyedni szégyenében – Véletlenül nem fotóztátok le az előbbi… - szegény rákvörös volt és úgy döntöttem segítek rajta.
- De sikerült, szóval…
- Mit kértek érte? – kérdezte nyögve a srác. Mire mindketten értetlenül néztünk, ő is értetlenkedni kezdett – Úgy értem, fizessek vagy szerezzek jegyet egy meccsre?
Nitával összenéztünk, ki ez a gyerek? Majd kapcsoltam.
- Jaaa…! Te az a focista vagy, vagy mi.. nem?

Ezen aztán rendesen kiakadt, pedig igazán örülhetett volna, hogy legalább sejtem, hogy ki is ő. Nita azonban egyetlen vállrándítással jelezte, hogy fogalma sincs ki ez. Mivel a szöszi a Borussiában játszik, azt hiszem, valóban nem számíthat Nita lelkesedésére, aki elvakult Real Madrid drukkerként, más focicsapatot észre sem vett.
- Igen, Marco Reus vagyok, a BVB középpályása – jelentette ki, ezek szerint Marco – Szóval, töröljétek ki a képet. Tényleg fizetek érte, ha akarjátok.
Nita fintorgott, és teljesen megértettem miért. Hirtelen megharagudtam erre az arrogáns Marco Reusra, még ha nem is ismer, hogy feltételezi, hogy visszaélnék ezzel a képpel?
- Na ide figyelj, nem kell a pénzed – közöltem vele határozottan – Elég lett volna megkérni rá, és megtettem volna. De tudod, ilyen bunkókkal nem szokásom tárgyalni, ha mégis érdekel a kép sorsa, hívj fel – nyomtam a kezébe egy cetlit, amire gyorsan ráfirkáltam a számom. Barátnőmmel faképnél hagytuk az értetlen-döbbent Marco Reus-t. Viszont a nevét ezután biztos megjegyzem.

Mario Götze

Le kellett ülnöm, mert már annyira nevettem. Már csak mi ketten voltunk az öltözőben, így az most tőlem zengett.
- Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen? – kérdeztem már sokadszorra Marcotól, aki az előbb mesélte el a seggvillantós sztoriját. Most komolyan, hogy lehet ilyen béna? Ráadásul, még a fényképezős lányt is megsértette, ahelyett, hogy egyszerűen megkérte volna.
- Ne röhögj – nézett rám morcosan Marco – Felhívtam a csajt, Sannának hívják, és elhívtam vacsorázni őket szombaton, hogy elnézést kérjek és te is jössz.
- Mi van, dehogy megyek! – közöltem azonnal.
- De igen, jössz. Mert nem akarok egyedül menni két lánnyal. Meg a másik lánnyal igazából nem is vesztem össze, csak Sannával.
- Akkor miért hívtad meg a másikat is? – miért nem gondolkozik, mielőtt beszél?
- Mert az ő fotóján virít a seggem!
Ezt olyan hangon közölte, hogy én megint szakadni kezdtem a röhögéstől.
- Tudod mit? Elmegyek – vigyorogtam rá – de csak ha megnézhetem a képet.
Marco hozzám akarta vágni a cipőjét, amit az előbb vett le a lábáról. Idiótán vigyorogva mentem ki a pályára melegíteni. Lehet nem is lesz olyan gáz, és ha normálisak a lányok, még jó is lehet majd az a vacsora, de azért Marco jön még nekem ezért eggyel.